Jelenkori „Adósság Könyvtár”

„Régi adósságot törlesztőnk” – írta a Magvető Kiadó ajánlása – midőn a közelmúltban megjelentette Lengyel József posztumusz regényét, a Szembesítést. Nem tévedés, Marosán György memoárjának újabb – de nem utolsó – részéhez kíván a szerkesztő néhány megjegyzést fűzni. Ezek közül is az élre kívánkozik az, melyet Kardos György – a Magvető Kiadó akkori igazgatója – jelzett Marosán György önéletírása, Az úton végig kell menni című előző kötetének zárszavában: „e mű megjelenése időpontjában már szerkesztés alatt áll az életrajzi trilógia harmadik kötete.” Ezek a sorok 1972-ben láttak napvilágot. A rákövetkező években a kiadó programjaiban időről-időre be is harangozták várható megjelenését. S amennyire tudni lehet, Kardos György nem az az igazgató volt, aki egykönnyen letett arról a publikálási tervről, amire egyszer rászánta magát…

Az első „kapcsolat” a két munka együttes említésekor tehát az lehetne, hogy mindkettőt felvállalta a Magvető, és mindkettőt kiadón kívüli kéz zárolta napjainkig. A legutóbbi hónapokban ezeken túlmenően is számos olyan kötet látott napvilágot, melyekből lassan újabb sorozat állhatna össze „Adósság Könyvtár” elnevezés alatt. A hozzájuk hasonló, évtized(ek) óta várakozó listán szereplő munkák egy részének a megírása és a megjelenés közötti „előtörténetében” további hasonlóság is megfigyelhető. Sík Endre Vihar a levelet… című visszaemlékezése szintén csak az utóbbi hónapokban látható a könyvterjesztők pultjain. Borsányi György tudományos felkészültséggel elkészített Kun Béla-biográfiája egy évtizede kinyomattatott, hogy azután – a főhős sorsát követve – napjainkig szintén rács mögé kerüljön. Sinkó Ervinnek az 1918-19-es forradalmi Magyarországot szépirodalmi formában megörökítő nagyszabású történelmi tablója, az Optimisták, a megírásához képest közel fél évszázadot, s a szerző elvtársainak magyarországi hatalomra kerülését követően is három évtizedet böjtölt a gondolatokat is felügyelni kívánó éber hatóságok süllyesztőjében, míg végül a hetvenes évek végén könyv lehetett belőle. A tollal „hadakozó” író időközben papírra vetette az „Optimisták” meg nem jelenésének kálváriáját, az Egy regény regényét. „Fegyvertényének” eredményessége abból is látható, hogy Sinkó ez utóbbi munkájától hazánkban mindmáig (1988 végéig) megkímélték az olvasóközönséget…

Az utóbb felsorolt művek közös vonása, hogy a Szovjetunióba került magyar kommunista emigráció sorsáról, belső konfliktusairól értekezve, óhatatlanul érintették a sztálini terror – általuk megtapasztalt – emberemésztő gépezetének működését Közülük néhányan mégiscsak túlélték azt a diktatúrát, mely hamis vádak, konstruált rágalmak alapján részben bírósági színjátékkal kombinálva, részben anélkül tüntette el emberek tízezreit. A túlélők örüljenek meghagyott életüknek, s ne vájkáljanak a proletárdiktatúra azon rendszerimmanens bűneiben, melyeket a szerecsenmosdatás évtizedeiben „torzulások és hibák” formulájával minősítettek? Talán e tényezőre vezethető vissza a megjelenések elhúzódása? Sztálin életében, illetve a „legjobb magyar tanítvány” Rákosi Mátyás – két szovjetunióbeli emigrációja között eltöltött – magyarországi regnálása idején érthető, hogy ilyen munkáknak már a publikálási szándéka is reális életveszélyt jelenthetett a szerzők számára. (Sinkó Ervin esete annyiban kivétel, hogy az ő említett írásai ekkor már elkészültek. Felnőtt életének kezdetén, a még magyarországi Szabadkáról indult el az őszirózsás forradalom Budapestjére, a második világháborút követően a már Jugoszlávia részévé lett hazájába tért vissza. S bár Tito Jugoszláviája – Sztálin megítélésében és a Rákosi-rendszer harsány szekundálása mellett – hamarosan „az imperializmus előretolt bástyájának” minősült, Sinkó mindenesetre kívül került a – korabeli elnevezéssel – „béketábor” éber őreinek cselekvési körén.)

Az ezeket az évtizedeket át- és túlélő hazai kortársak így csak azt követően láthattak hozzá „élményeik” különböző műfajban íródó rögzítéséhez, hogy Sztálin és Rákosi – oktalan áldozatok vérétől is vöröslő – csillaga leáldozni látszott. Az indíttatást tekintve lényegében egyet lehet érteni a Sík Endre-memoár utószavának azzal a megállapításával, hogy a Vihar a levelet… szerzője az SZKP XX. és XXII. kongresszusának szellemétől, valamint az MSZMP 1962-es, törvénysértéseket elítélő határozataitól inspirálva írta meg szovjetunióbeli emigrációs éveinek történetét. Bizonyára így voltak ezzel mások is, a hazai ötvenes évek, majd 1956 életben maradt szereplői közül. De az ebben a mozzanatban megragadható „közös nevező” elismerésén túl nem lehet figyelmen kívül hagyni a szerzők és munkáik sorsában fellelhető eltéréseket sem. Egyrészt, csak azok írhattak a publikálás esélyével, akik a hatalom újbóli és egyértelmű stabilizálását követően a társadalommal is konszenzusra törekvő „békülékenység” éveiben szalonképesnek ítéltettek. S ez utóbbiak munkái közül sem kerülhetett minden az olvasók házikönyvtárába. Így vált Lengyel József regényformába öltöztetett visszaemlékezése posztumusz örökséggé… Sík memoárja még eljutott a kinyomtatás stádiumába, de – mint a mostani utószóból megtudhatjuk – „a brezsnyevi korszak évei azt már lehetetlenné tették, hogy a könyv el is jusson az olvasók széles köréhez”. A végeredmény: egy újabb „opus postumus”… Marosán György írásainak sorsa ehhez képest egészen kedvezően alakult, hiszen – az akkor három kötetre rúgó – emlékezéseiből az első kettő megjelenhetett. A harmadik – melynek most jutott végére az olvasó – szintén a „brezsnyevi korszak” miatt nem láthatott eddig napvilágot?

A felelősséget határainkon kívülre adresszáló magyarázat az érintett munkák mindegyikét tekintve több kérdés továbbgondolását igényli. Ezek a könyvek ugyanis nem a Szovjetunióban íródtak, nem ott száműzték őket a nyilvánosságból – „jobb esetben” nem ott utalták őket a „megbízhatónak” minősülő olvasók úgynevezett belső kiadványainak „zárványosságába” – hanem a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán. Nem arról van szó, hogy az Ehrenburg által „olvadás”-nak elkeresztelt hruscsovi posztsztálinista korszak után figyelmen kívül hagyható tényező lenne a zsurnalisztikában a „pangás évei”-ként formulázott brezsnyevi, neosztálinista jegyeket hordozó restauráció. Az az okfejtés, amely tapintatosan próbál informálni bennünket az államközi kapcsolatoknak még a belső kiadáspolitikára is kiterjedő, diplomáciai kulisszák mögötti rövidrezártságáról, egyben a magyar szuverenitás mértékéről is tájékoztat, két-három évtizeddel a békeszerződés ratifikálása után. Ugyanakkor a publikációs tiltások okát kívülre helyező magyarázat a határainkon belüli autoritás keresését fel sem veti, azaz befelé automatikus felmentést sugall. Ezzel egyben a felelősségáthárítás mechanizmusát igyekszik igazolni; vajon a sztálini béketábor „együtemű” motorjának direktkapcsolásban illeszkedő fogaskerekei később is oly nyersen kapaszkodtak egymásba, hogy akár egy-egy homokszem is generális üzemzavart idézhetett elő? Túlzásba esnénk ugyanis, ha egy-egy ilyen könyv magyarországi publikálásának jelentőségét porszemnél többnek tekintenénk a sokágú kapcsolatrendszerben.

A saját portánk előtt söprés indokoltságára más is utal. A szovjet vonatkozásokat is érintő kiadványok sorában a Sík-memoárt, vagy a Kun Béla-biográfiát követően hasonló sors várt a második magyar hadsereg doni katasztrófáját az oral history eszközeivel bemutató dokumentumfilm könyvváltozatára. A Pergőtűz címen kinyomtatott krónika Brezsnyev halála után sem jutott túl a kiadó raktárain…

De a despotikusból paternalistává „demokratizálódó” hazai politikai berendezkedés cenzúralistája olyan művek sorával folytatható, amelyek nem érintik a Moszkvára tájolt politikai iránytű zavarmentes tengelyállását. Bibó István Válogatott tanulmányainak – noha a gyűjtemény címében is jelöli, hogy korántsem öleli fel a szerző munkásságának teljes körét – számos írásával így is csak posztumuszként ismerkedhetett meg az olvasóközönség. Illyés Gyula Szellem és erőszak című kötete szintén nem olvasói érdektelenség miatt rostokolt egy évtizedig a remittendák között, mielőtt az idén terjesztésre kerülhetett. Mint a Magvető Kiadónak a kötethez mellékelt tájékoztatójából megtudhattuk, „magas szintről származó tilalom volt a várakozás oka”. A megjelenés évében azután „felelősen elkötelezett” honatyák a korábban tiltott, vagy éppen hogy csak tűrt vélemények képviselőivel versengve siettek „verbálisan pótolni” mindazokat a mulasztásokat, amelyekre Illyés – a határainkon túli magyarság veszélyeztetettségéről szólva – évtizedes tiltásra ítélten felhívta a figyelmet. S a közben eltelt változások mérlege: szabadlábra helyezték Illyés gondolatait, miközben permanensen romló viszonyok közepette él a magyarság a Kárpát-medencében, lett légyen otthona a határok bármely oldalán, s közben Illyés Gyula is eltávozott közülünk.

A fenti gondolatsort indító Lengyel József-i köteteim, a Szembesítés, egyre inkább szenvedő szerkezetbe kívánkozik: a szembesülés mérlegeként nem túl sok-e az időközben posztumusszá lett adósság? Nem térhetünk ki előle; adósságokkal terhelt nemzedék vagyunk. A kibontakozó kapitalizmus évszázadáról azt tanították nekünk, hogy az az eredeti tőkefelhalmozás időszaka volt A szocializmust gründoló generáció által ránkhagyott örökséget (közép-) nemzedékünk mindinkább úgy éli meg, hogy az az eredeti adósságfelhalmozás korszaka, amelynek során materiális és szellemi erőforrásaink jórészét inproduktív módon emésztették, s aminek „örökösödési adóját” még az utánunk következő generációk is nyögni fogják. Ehhez az anyagi szférában felhalmozott adósságteherhez társulnak e századi történelmünk azon terra incognitái, eddig meg nem ismerhető térségei és bugyrai, amelyek hosszabb törlesztési időt igénylő adósságteherként hagyományozódnak. Az e területen jelentkező adósságszolgálati kötelezettségek mielőbbi kiegyenlítése – ez talán a fentebb írottakból is kiderült – eddig sem a kiadókon múlott…

* * *

Az utószóba is bepillantó olvasónak mindezek alapján talán szükségtelen különösebb magyarázat ahhoz, hogy Kardos Györgynek miért nem sikerült valóra váltania írásban is rögzített szándékát Marosán György jelenlegi kötete esetében. Időközben bekövetkezett halála miatt tőle már nem tudjuk megkérdezni, hogy milyen „magas szintű” volt a tilalom. Erre viszont a művében érintett témákon túl, Marosán egykori politikai bizottsági pozícióit tekintve nem nehéz következtetni. Alig néhány hónapja annak, hogy e testületnek egyetlen, a kontinuitást az ötvenes évekig visszamenően reprezentáló tagja sincs. Amikor ezt a hosszú ideig elzárásra ítélt kéziratot a Politikatudományi Füzetek szerkesztőbizottsága 1988. elején kézhez kapta, nem annak „büntetett előéletét” kívánta mérlegelni, hanem azt, hogy milyen mértékű szellemi amortizációt szenvedett a munka a megírása óta eltelt közel két évtizedben; a kézirat ugyanis a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján íródott.

A szerző által átfogott évek, a huszadik század magyar történelmének Rákosi Mátyás nevével nemcsak fémjelzett, hanem – a Magyar Dolgozók Pártjának statisztálása mellett – általa nagymértékben determinált korszaka. Marosán ekkor előbb főtitkárhelyettesként, majd rehabilitálása után miniszterelnök-helyettesként, és mindkét alkalommal a Politikai Bizottság tagjaként, összesen két és fél évet töltött az ország sorsát legfelső szinten irányító testületekben. Közben – 1950 nyara és 1956 tavasza között – öt és háromnegyed évet raboskodott különböző börtönök magánzárkáiban. A kommunista vezetésen belül a hatalom kizárólagos birtokbavételét követően is megőrzött konspiratív működési mechanizmus ábrázolása; a meghurcoltatások procedúrája, s abban a szovjet „tanácsadók” közvetlen részvétele; a korabeli börtönvilág bemutatása, mind-mind olyan kérdések, amelyek manapság sem tekinthetők általánosan ismertnek. Különösen nem az olvasóközönségnek ezen évekről sem tapasztalattal, sem autentikus emlékekkel nem rendelkező fiatalabb generációi körében. A memoár műfajának buktatóit is figyelembe véve, elsősorban a korabeli évek megismeréséhez fontos adalékokat szolgáltató fentebb említett mozzanatokat mérlegre téve került sor a szerzővel való megállapodásra munkájának kiadásáról.

Marosán György önéletírásának Az úton végig kell menni címen megjelent második kötetére több okból is vissza kell utalnunk. Az egyik, hogy az előző kötet záródátumát szinte naplószerűen követi, s az 1948 nyarán megejtett pártegyesítés másnapján indul a memoár jelenlegi, harmadik felvonása. A két kötet megjelenése közötti hosszú időnek ugyanakkor nem csupán (kiadás)politikai okai, hanem olvasói, „befogadói” következményei is vannak. A történeti előzményekre való utalások miatt, valamint azért is, mert számos, manapság már kevésbé közismert személy jelenik meg Marosán írásában, érdemes újra fellapozni az előző kötetet, mivel az előzmények felidézése a jelenlegi kötet eseményeinek színpadán való eligazodást is elősegíti. A két kötetben megjelenített korszak, illetve a szerző sorsában bekövetkező fordulatok eltérő jellemzői tárgyalásmódjukban is különböző írásokat eredményeznek. A koalíciós évekről szóló előző munkában – amikor hosszabb kifutást igénylő „korszakok” torlódtak, vagy inkább préseltettek össze – a történések domináltak. Ebből eredően Marosán mindennapjai ott – személyes dinamizmusától egyébként nem idegen módon – szinte versenyt futottak az egymást kergető eseményekkel. A jelenlegi kötetben – a több éves magánzárka „nyugalmából” is következően (?) – több a meditatív, töprengő, egy-egy esemény- vagy gondolatsort konzekvensebben végigkövető rész. Ezek végső kifutásaiban ugyanakkor mindig „átüt” a szövegen annak a minősítő, kategorizáló, „ítélkező” Marosánnak az arcéle, akit az idősebb generáció tagjai még munkásgyűlésekről, szónoki emelvényekről is ismerhetnek.

A szerző gondolatmenetében nemcsak jelen vannak az előző kötet történései, hanem – múltját idéző börtönbeli önvizsgálatai során – néha kísértenek is. Ezeket a részeket olvasva szinte mindvégig ott lebeg az írás felett Kéthly Annának a két párt egyesülését megelőzően, lemondatásakor elhangzott Kasszandra-jóslata: „Maga szétveri a pártot… kiszolgáltatja a kommunistáknak! Vegye tudomásul: maga lesz a felelős mindenért. Figyelmeztetem: magára is sor kerül majd… Adja meg magának a sors, hogy cselekedeteit sose kelljen megbánnia!…”

A hirdetett idea szerint, a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülése a munkásegység pártegységgel való betetőzése volt. Az, hogy Rákosiékat ehhez képest a kommunista hatalmi kizárólagosság zavarmentes biztosítása vezette, s ebben – amint azt a volt szociáldemokraták elleni koncepciós per színjátéka, illetve az anélkül is félreállítottak és meghurcoltak sora is tanúsítja – még az egyesülést támogató szociáldemokraták is nemkívánatos elemeknek minősültek, csak post factum kezdett fokozatosan nyilvánvalóvá válni. Akkor, amikor a Magyar Dolgozók Pártja vezérletével a cellák és internáló táborok napi fenyegetettsége mellett már üzemelt a társadalmi lét minden szférájára rátelepedő kaszárnya-kommunizmus. Ennek lassú felismeréséhez Marosánt a több éves „börtöniskola” segítette hozzá. Amikor Szakasits letartóztatásáról értesülve vissza akar vonulni a közéleti pályától, Rákosi még hatásosan revolverezi a pártszakadás – úgymond – ráháruló felelősségével. Függetlenül attól – tehetjük hozzá utólag –, hogy volt-e ennek akárcsak minimális realitása az akkorra már militáns módon dresszírozott, s a gerjesztett félelem légkörében „összekovácsolt” pártban. Az „egyesülés” – a koalíciós pártokat lépésről-lépésre felszámoló Rákosi-féle szalámitaktika egyik változataként – a szociáldemokrata párt szelektív beolvasztás útján való szublimálását jelentette. Marosán ebbe az irányba mozduló börtönbeli gondolkozását szabadulását követően látja igazolódni. Az 1956. évi egyre inkább eszkalálódó párt- és rendszerválság során, korábban félreállított és meghurcolt szociáldemokraták újbóli pozícióba helyezésével igyekeztek dekorálni a politikai kirakatot. Igazából ekkor válik nyilvánvalóvá számára az egykori szociáldemokraták „virág a gomblyukban” ornamentális funkciója. Arról, hogy mindezzel együtt mely tényezők motiválták újbóli szerepvállalását, részletesen értesül az olvasó az utolsó fejezetekben. Marosán visszaemlékezése alapján ugyanakkor vajmi kevéssé lelhető fel a pártvezetésen belül a Nagy Imre és Rákosi nevével fémjelzett szélső pólusok közötti – centrista – tömörülés, melyet a későbbi évtizedekben próbáltak visszamenőleges érvénnyel már 1955-56 fordulójától kimutatni. A Rákosival való kibontakozás lehetetlenségének lassú és aggodalmakkal teli belátását követően – mint arra többször is utal – egy Kádár-Marosán-Révai válságtrojka élre állásától remélte az egyre feltartóztathatatlanabbnak tűnő összeomlás esetleges megelőzését. Az érintett személyek azonban gondolkodásbeli szimpátiagesztusokon túl korántsem mutattak hajlamot a politikai csapattá szerveződésre, s fegyelmezett pártmunkásként vettek részt a Budapestre érkező szovjet delegátusok instrukciói alapján átszervezett politikai vezetésben Rákosi leváltása után is.

A munkáspolitikus ezen kötetben feltáruló pályaíve végletes szélső pontok között mozog. Az állami és pártvezetés magaslataiból zuhan börtöncellák mélyébe, majd emeltetik újból a korábbi szintre. Az itt induló történetnek a közelmúltban volt a negyvenedik évfordulója. De más kerek évforduló is kapcsolódik a munka megjelenéséhez: Marosán György ebben az esztendőben töltötte be nyolcvanadik életévét. S bár a pozícionált politizálástól – nem orvosai – több mint negyedszázada eltiltották, vitalitása mindmáig töretlen. (Ellentétben a pártsajtó dezinformációjával, amely egészségi állapotával magyarázta távolmaradását a pártegyesítés negyvenedik évfordulója alkalmából a közelmúltban rendezett ünnepségtől. A távolmaradás okát keresve a kötetet olvasónak talán a szerkesztőhöz hasonlóan az a már említett hasonlat juthat eszébe, hogy újabb válsághelyzetben most már következetesen el kívánta kerülni a „szociáldemokrata dekoráció a dísztribünön” funkciójának megismétlődését.) Gondosan karbantartott egészségi állapotának köszönheti, hogy eleget tudott tenni annak a több mint másfélezer felkérésnek, melyek az ország legkülönbözőbb helyeiről és fórumairól az utóbbi évtizedben érkeztek, előadásokra invitálva.

Mint a legtöbb memoár, ez is vitára inspirálja majd a kortársakat, és kritikai felülvizsgálatra a (közeli?) jövő historikusait, akik elmúlt évtizedeink történetét a hozzáférhetővé váló források alapján sine ira et studio tárhatják majd fel. Mindehhez viszont további adalékokkal szolgálhatnak a memoár még hátralévő kötetei is. Ezzel kapcsolatban Kardos György 16 évvel ezelőtti sorait tudjuk megismételni: e mű megjelenése időpontjában már szerkesztés alatt áll az életrajz következő kötete. Ennek megjelenéséig talán nem kell újabb másfél évtizednek eltelnie…

1988. október

Gyarmati György